Miértek

Borzasztóan érzem magam. Most léptem ki a játékból, és elkezdtem böngészgetni, megnéztem egy kilinkelt posztot, nevettem rajta, és utána egyből összeszorult a gyomrom és olyan magányosnak és szomorúnak érzem magam mint még soha. Nem értem. Miért szenvedek? Miért nem tudok közömbösen élni? Miért nem tudom elhitetni magammal, hogy jobb nekem egyedül? Miért nem lehetne kikapcsolnom az agyam? Vagy a kibaszott érzéseim? Miért gondolok folyton olyan álmokra amik sosem valósulhatnak meg, mert egy barom vagyok? Miért kell mindig ugyanazon végigmennem akárhányszor elkezdek úgy gondolni valakire? Miért vagyok gyáva? Mitől félek? Miért nem lépek soha? Miért hagyom, hogy az érzés eltűnjön a süllyesztőben? Miért nem hallgatok másokra? Miért olyan kedvesek velem az emberek? Miért akarok eltaszítani mindenkit magamtól? Miért tartok attól, hogy egyszer mindenki elárul? Miért vagyok ennyire különc? Sose leszek végre átlagos? Nem élhetném egy átlag ember napjait? Lehet, hogy sablonosak, de legalább nem fordul saját maga ellen. Legalább nem küzd az érzései ellen. Legalább nem folytja magába a bánatát. Van egy tulajdonságom amit szeretnek bennem. Meghallgatok mindenkit. Bárkinek bármi baja van, meghallgatom. Odafigyelek rá. Tanácsot adok. Szívesen lennék pszichológus. De engem ki hallgatna meg? Ki ülne velem szemben amikor a kisgyermek bennem csak szeretné elpanaszolni valakinek a világfájdalmát. Ki nem nevetne ki? Ki értene meg?... Menekülök a világ elől, az emberek elől, magam elől... Vajon megállok egyszer? Vajon lesz merszem megfordulni és szembenézni a világgal? Vajon lesz merszem tükörbe nézni? Összevesztem pár emberrel. Olyanokkal akik közel kerültek hozzám. Eltaszítottam őket. Nem akartam hallani róluk. Nem ismernek. Csak azt az embert ismerik akit megmutatok nekik. Senki sem ismer igazán. Én sem ismerem magam. Jó embernek tartanak. Több embertől hallottam vissza, hogy nem is vagyok rossz. Ő tudja. Tudja, hogy igazából jó ember vagyok. Vajon igazuk van? Nem bírom tovább. Lassan összeroppanok. Ez már a második eset egy év alatt. Tavaly nyáron volt egy ilyen kissebb összeomlásom. Akkor is sírtam. Kicsit. Senki nem tudta. Senki nem látta. Sétáltam. Közben gondolkoztam. Ez a baj. Gondolkoztam. Ha egyszer nem gondolkoznék végre, lehet könnyebb lenne. Most kiírom magamból. Még mindig fáj. Félek. Ne tudom mikor veszítem el teljesen önmagam. De ha nem ismerem magam, akkor hogy fogom tudni, hogy nem vagyok önmagam? Elég volt.